A vörösturbános
Mióta fürkész tekinteted rám tévedt
Kérdések szakadnak fel belőlem szakadatlan
Suhanok vissza az időben
És tekinteted keresem
Hogy találkozzam lelkeddel
Hogy tanításaid mélyébe nézzek

Mi is az emberi lélek egyáltalán?
Megmaradt-e vajon a lényegből valami,
Amiről hajdan azt hittük,
Hogy szellemi létünk része?
Nehéz felérni ma ésszel azt,
Amit lelkünkben felfedtél

Átható tekinteted gyakran üldöz
Ilyenkor vergődöm, mint rab nehéz fogságban
Gondolni sem tudok a menekülésre
De érzem, milyen jó, hogy vigyáznak rám
És boldogít a biztonság

Miért ez a magabiztos tekintet?
Csodálom roppant tudásod
Mely tükröződik szemeidben
És csak azon tűnődök
Vajon tényleg jó-e ennyit tudni rólunk
Inkább ne is tudjam, hová vezet az utunk

Visszatekintek, és a teremtés közelebb kerül
Valamely fényecske mindig pislákol
Győzelmet és reményt sugároz
Íme, isteni teljesítményeink
Diadalmas tettek, valóban,
Isten büszke lehet rájuk

De úgy hiszem, letértünk az útról
Nem akarjuk már a gondoskodást
Nem hiányoljuk a mindenható Isten jelenlétét
Semmit sem tudunk az örökkévalóságról
Csak egonkat védjük, amíg itt vagyunk

 

.
A rejtélyek megoldódtak
Felejtsük el a bűnöket és a lelkiismeret-furdalást
Élvezzük csak jelentéktelen napjait percnyi életünknek
Nyilván valahogy boldogulunk törődés és kedvesség nélkül is
Aggodalomra semmi ok, jól megvagyunk
Minden elérhető lett mindenki számára
Mind ragyogóan és pompásan mutatunk
S közben növekvő zűrzavar rejlik önbizalmunk mögött

Isten, légy ránk büszke
Megkoronáztuk mesterművedet
Teljesítettük az Atya álmát
Kinek kell a Teremtő, mikor mi is azzá lettünk
Hajtsd meg magad és térdelj le diadalunk előtt
Érezd magad megtisztelve, hogy részt vehetsz
A világ eme elbűvölő újrateremtésében

Miért nem fordulsz el, Mester?
Metsző tekinteted kereszttüzében bűnösnek érzem magam
Isten sem tudná ezt művelni velem
Talán csak a legkedvesebb arc lehet egyszerre hűvös és kedves
Üres napjaim oly nagy szükségben telnek,
Bár vissza tudnád adni rég elvesztett hitemet!

Oly sok emberséget festettél elénk
Csodálatodban mindig örömöm telt
Tudod, sokszor nem találom a kellő szavakat
Emlékezetemből elillannak vagy ott soha nem is voltak
Örökletes képtelenség érzések és gondolatok kifejezésére
Vajon létezik-e a kapcsolat más formája?
Szemeidben igen villan
Szeretném hinni, hogy üzeneted megfejthető
Bár köröttem az enyészet s pusztulás egyre csak nő
Ez a képzelet, mi legrégebb óta érthető:
Mily nagyszerű megtalálni valamit,
Miről azt hittük, hogy elveszett

A hi-tech szemem előtt nőttön nő
Egyszerűség és puritánság? Fehér holló
Drága vörösturbános bölcs,
Nem tudom, vannak-e még színek, melyekkel arcunk megfestheted
Ó, te vörösturbános, még mindig őrködsz?
Drága Mesterem, meddig vigyáz még minket tekinteted?


Fordítás: Haffnerné Czeglédi Eszter, 2005

(A vörösturbános egy önarckép amelyet az egyik legkiválóbb
flamand festő, Jan van Eyck festett 1433-ban).